Mégsem csináltam meg a nagy "sérelemfelsorolást", amit terveztem. Ahogy elpárolgott a felháborodásom, és visszatérhettem a korábbi életemhez,  egyre kevésbé éreztem rá késztetést, hogy visszaráncigáljam magam azoknak a szomorú időknek az érzelemvilágába, a fájdalmas, aggasztó káoszba. Távolról ránézve az ügyre, találtam benne tanításokat, jó hozadéka is volt a betegségnek. Ugyan azt írtam, hogy visszatérés a korábbi élethez, de ez valójában nem lehetséges, hiszen olyasmi történt, ami mindent megváltoztatott. Túléltem egy rákot.

   Természetesen tudom, hogy azért 5 évig nem  lehet még ezt tutira venni, de mivel eltelt 3 év, és minden rendben van, én bátorkodom ezt kijelenteni. Betartom a szabályokat, vigyázok magamra, rendszeresen -őnkőltségen -ellenőriztetem az állapotomat, szóval semmit nem bízok a véletlenre. Kaptam egy új esélyt egy új testben, ami már képes volt regenerálódni. Újra visszatérhettem a korábbi testedzéseimhez, újra van erőm és képességem a mozgáshoz, ami az egészség egyik alappillére.

   A másik a mentális jóllét, aminek az elérése sokkal nehezebb, szinte nagyobb erőfeszítést , tudatosságot kíván, mint a mozgás. De az eredménye is megvan, most tényleg JÓL vagyok. Természetesen, most is vannak nehézségek, problémák, de másként nézek rájuk, a feldolgozásuk módja változott, tényleg meglátom a rosszban a jót. 

  Értékelem az ajándékba kapott új életemet, hálás vagyok a nehézségekért, amik erősebbé tettek. Ezeket korábban olvastam önismereti könyvekben, hallottam tanfolyamokon, de most értem a valódi lényeget. És ha másért nem is,  ezért érdemes volt ezen a rázós szakaszon végigmenni, újraártékelni a helyzetet,és a nyert tudás és tapasztalatok segítségével betömni a kisebb-nagyobb lyukakat az úton. Készen állok.

     Újabb szilárd elhatározást tettem, hogy megint kezelésbe veszem régóta magára hagyott blogomat.  Elálltam a tervtől, hogy leírom a kalandjaimat a daganatkezeléssel kapcsolatosan. Inkább lezárom a múltat, és nem rágódom rajta. Helyette örömmel  átélem a napjaimat,  bizakodva és megerősödve fogadom a nehézségeket is, hiszen ha ebből a szituból kikeveredtem,  annak biztos oka van, valamire hasznosítani kell  visszakapott életemet. 

    Legtöbbször sikerül is jól fogadnom a kihívásokat, de már érzem a 60 év súlyát is, mentálisan és fizikálisan is más vagyok. Nem jobb, vagy rosszabb - más. Azért szoktam még belefelejtkezni a múlt eseményeibe, értelmezni próbálok dolgokat. Egy csomó új tudással és tapasztalással gazdagabban nyerem az erőt a mindennapok feladataihoz. Azt már biztosan tudom, hogy még nem értem el a potenciálom  végét, még szeretnék tanulni, lekötni az elmém energiáit, hasznosítani, hogy még sok dologra képes vagyok.Lehet, hogy jobb ötlet az ujjászületés közben visszanézegetni a megelőző életszakaszra

     Mert vannak kalandok mostanság is. Ezekről fogok írni.  Nem határozok meg időt, ha van valami fontos, jelentkezem.

         Nagy kegyben részesített  az Univerzum, a Teremtő, nevezzük bárhogy. Úgy döntött, hogy ad nekem egy második esélyt. Tehát folytathatom a "Nagy kalandot" amibe 58 éve belekezdtem.

         A hosszú kihagyás után ránéztem a blogomra, hogy is hagytam itt annak idején. Azóta sok minden történt velem. A legfontosabb, hogy amit én kimerültségnek véltem, az egy daganat volt, és azóta bizony megjártam azt a bizonyos szakadékot, amiről az utolsó bejegyzésem szólt.  Az elnyert  kegyelem  eredményeképp épségben kilábaltam a bajból, már csak utókezelésre járok, a leleteim jók, újra dolgozom, és kezdem visszafoglalni a korábbi életemet.

      Arra gondoltam, hogy így lassan egy évvel az események után átgondolom majd a történteket, levonom a következtetéseket és hasznosítom őket az új életemben.

     Persze most, hogy így belekezdtem, rájöttem, hogy ez mennyire nem egyszerű. Nem leszek majd objektív, hiszen érintettként nem tudok hideg fejjel szimplán " csak"  visszaemlékezni, mindig előtolulnak az érzések is, amiket átéltem akkor. Nagyon fájdalmas volt a tapasztalás, amit az egészségügyben szereztem ellátottként, kollégaként. Megmagyarázhatatlan még mindig számomra  az egész történet, de az elején próbálom kezdeni, nem akarok csapongani.

     Különösebb előzetes panaszok nélkül, amiket én a menopauzához kötöttem, egy alapos és részletes nőgyógyászati kivizsgálás  felfedte, hogy daganat van a petefészkemben, és a méhnyálkahártyám is abnormálisan megvastagodott. Ekkor ért az első, és azóta is a legnagyobb veszteség : a biztonságérzetem egy csapásra elhagyott. Én tudatosan táplálkoztam, rengeteget mozogtam, sportoltam, jógával tartottam magamat mentálisan is jó állapotban, a családomban sem volt daganatos beteg, ezért biztos voltam benne,: ha valaki nem lehet rákos ezen a világon, az én vagyok.

     Ezzel a tudattal éltem meg a diagnózist, úgy ahogy mások is: tagadtam, kétkedtem, végül elfogadtam. Közben egy másodpercig sem volt lazulás, új és új események színezték a mindennapjaimat, de ezeket majd később  mesélem el.

   Jó ideje nem jártam már a saját blogomban, mert őrületes nyomás nehezedett rám, és sajnos nem tudtam vele megbirkózni, kiütéssel győzött a stressz!

   Most láttam, mennyivel egyszerűbb úgy tanácsokat osztani, hogy közben azért egy rendezett, stabil életem van. Nem egyszerű, de stabil. Amikor pedig ez kisiklott alólam, és csak vergődtem a semmiben, hát azt az érzést senkinek sem kívánom, magamnak még egyszer végképp nem!

  Persze az Univerzum jelez, próbál lelassítani, figyelmeztetni, elgondolkodtatni, de a buta ember, mint én is voltam, ilyenkor csak "összekapja magát", 'majd utána pihenek' felkiáltással a nyakába veszi még a 101. pluszfeladatot, és méltatlankodik, hogy egyszer csak eldől. Persze utána az SBO-n lesz ideje átgondolni, mit is rontott el, mit kellett volna picit másképp csinálni...

 Szóval, így jártam. Azt hiszem, sikeres volt az áttervezés, most kicsit más az irány, a súlypont is eltolódott, már nem csak a tökéletes a jó. Klassz dolog a reziliencia, de az sem ment meg bennünket a saját hülyeségünktől.

       Azt kívánom Mindenkinek, hogy a töréspont elérése előtt tudjon váltani, ne a szakadék fölött lebegve vegye észre, milyen csodálatos a világ.

         Karácsonykor is meglátogattuk nemzeti ( és családi ) kincseinket, az édes kuvaszokat. Főszerepben Liza, a Tábornoknő. Így nevezem, mert a dédelgetést is pókerarccal fogadja, de közben nagy elánnal jön hízelegni. Általában elegáns pózban ül, kihúzza magát, mint egy valódi katona. Szóval emiatt a név.

         A Tábornoknő ünnepnapon is szigorúan  protokoll szerint jár el, először feltartóztatja a járművet, majd szisztematikusan átvizsgálja. Közben egy gyors pillantással ellenőrzi a tükörben, hogy kifogástalan-e a megjelenése.

         Mindezzel pedig felejthetetlen, lélekmelengető pillanatokat ajándékoz nekünk Karácsonyra.

        Közeledik az év végi ünnepkör.  A  szilveszterrel, új évvel  könnyebben vagyunk,  az valahogy alapból a bizakodás, az újrakezdés ünnepe, mulatással, bulival ünnepeljük, és ez így nagyon is helyénvaló.

        A  Karácsony viszont már  egészen más színezetű. Sokkal jellemzőbb az önvizsgálat, a magunkba fordulás, magunkba nézés, emlékezés.  Ha pedig valakinek van érzékeny pontja, valami olyan része az életének, amit nehéz elfogadni, feldolgozni, akkor az ilyen tájban menetrendszerűen visszaköszön. Pedig sokkal jobb lenne, ha ezt az ember tudatosan irányíthatná, elkerülhetné. Így viszont csak az marad, hogy feldolgozás híján újra kell élni a fájó emlékeket, érzelmeket, az önvád mardosását, hogy " ha akkor másképp döntöttem volna..." Ez persze sehová sem vezet, hiszen az az esemény már elmúlt, már nem változtatható, az újra-és újra átélt frusztráció nem segít.

       Az én neuralgikus pontom a fiam távolléte. Még mindig nem tudom elfogadni, hogy tőlünk távol, Németországban él, pedig tudom az agyammal, hogy ott biztonságban van a gondozási rendszerben, a szülei halála után sem lesz hajléktalan, munkája, élete, baráti köre van. Csak hát a racionalitás az egy dolog, és bizony nem kizárólagos, legalábbis az én esetemben nagyon nem.

      Mivel a szülinapja december 19-n van, ilyenkor mindig előtörnek régi emlékek, szépek és kevésbé szépek, a sok nehézség, amin együtt mentünk át a különlegessége miatt, ( aspergeres ) és emiatt extrém módon összekovácsolódtunk, ráadásul még első gyerek is, akinek az anyja szívében azért valljuk be, mindig speciális helye lesz, szóval, ez nem egy könnyű időszak. 

       . Állítólag az idő mindent megold majd. Én 15 éve várom a megoldást, de még nem jött el. Úgy látom, neki se igazán, ilyen tájban gyakrabban emlegeti, hogy hiányzom neki, és ezt nem könnyű hallani, nem egyszerű erre reagálni még ennyi idő után sem. Meg kell próbálni a jelenre koncentrálni, csak így juthatunk előrébb.

          Újabban úgy próbálom az emlékek fájdalmát, az önvádat csökkenteni, hogy vizualizálom, ahogy az emlék megérinti a lelkemet, mint egy tüll fátyol. Nem úgy, mint a szögesdrót, ahogy eddig történt. Ettől kicsit jobb.

           Kívánom Mindenkinek, hogy sikerüljön minél több szögesdrótot tüllre cserélni az ünnepek alatt.

                 BÉKÉS, ÁLDOTT  KARÁCSONYT és BOLDOG ÚJ ÉVET  KÍVÁNOK !

         A két dolog összefonódása a legtöbb ember számára lehetetlen, ez tűnt ki egyik reggeli rádióműsorunk vezetőjének megállapításából is. Bhután, a kis buddhista királyság volt a téma, ahol tudatos döntésekkel lassítják, hogy  a civilizáció néhány vívmánya tönkre tegye az életüket. Celebünk szerint él az az összefüggés, hogy minél szegényebbek ott az emberek, annál boldogabbak.

        Ezer bocsánat, de azok az emberek NEM SZEGÉNYEK! Mindössze az igényeiket a valós szükségleteikhez igazították, így megvannak luxuscikkek, internet és celebek nélkül. Élik a SAJÁT életüket a SAJÁT világukban, ha szólni akarnak a barátjukhoz, odamennek, és megteszik, nem kell hozzá virtuális tér.

       Az valóban igaz, hogy a jól-lét és az anyagi jólét nem feltétlenül egyenesen arányos, totálisan felborult az értékrend, hiszen már az emberek nagyobb hányada a többiek szórakoztatásából él, azzal keres félelmetes vagyonokat, míg az effektív munkát végzőknek jóval kevesebb jut. Szerintem erre a legjobb példa éppen a celebek, a színészek, sportolók, zenészek világa áll ellentétben például a kórházi ápolók világával. Nem lehet egy lapon említeni a két tevékenység fajsúlyát, de a javadalmazását sem. Mit akaszt le egy celeb egy hakniért, pedig egy clostridiumos beteg pelenkacseréjét biztos, hogy nem lehetne rábízni... De mindannyian tudjuk, az igazság odaát van.

       Tudatos döntéseink által mi is elérhetjük, hogy ha szegényebbek is vagyunk anyagilag, a spirituális és mentális egészségünk megőrzésével egy szebb világba csöppenünk úgy, hogy a helyünket nem is kellett megváltoztatnunk.

     A Biblia szerint oda kell tartanunk, ha az egyiket megütik. Kár, hogy a Szent Könyvekben nem rendelkeztek a menet közben bekapott bal-és jobbhorgokról, parasztlengőkről és bodicsekekről, mert akkor most jóval könnyebb helyzetben lennék.

        Autista / spektrumzavarral élő /  nagylányommal ismét lyukra futottunk. Volt már ilyen sokszor, mindig menet közben derült ki, hogy az adott iskola mégsem tudja őt vállalni, a pszichológus nem tudja kezelni, a vizsgálatot a támogatáshoz nem tudja senki elvégezni, mert " nem a szakterülete." Ilyenkor csendben elkullogtunk, új helyet kerestünk, és közben néha találkoztunk lelkiismeretes, jószándékú emberekkel,akik magasra emelték az én kicsikémet, és a maximumot hozták ki belőle. Talán emiatt maradt meg a kitartása és az elszántsága, hogy szakmát szerezzen. Nem volt egyszerű, de megcsinálta, női szabó lett.

       Nagyon örültünk, és vártuk a nagyszerű lehetőségeket, amik  elmaradtak. Regisztrált álláskeresőként hadakoztunk a szélmalommal, általában válaszra sem méltatták a pályakezdő fiatalt. Végül csak megérkeztünk a saját terepünkre, a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásához, amelyről sok-sok szépet és jót hallottunk mi is a médiában, így nagy bizalommal végeztük az ügyintézést, a papírok beszerzését, és meg is lett a várva várt állás. Igaz, hogy nem a képesítésnek megfelelő, de kit érdekelt az akkor, gyerekem minden reggel  4.30-kor kelt, hogy 5.40-re odaérjen, és jól is dolgozott, amint ezt a koordinátortól származó rendszeres telefonokból megtudtam. Esténként otthon mindig lelkesen beszámolt a napi eseményekről, amiből már láthattam, hogy (papíron) alkalmaz ugyan pszichiátert a cég, de az autistákkal való együttműködés tényleg nem volt a "szakterületük." Nagyobb konfliktus azonban nem volt, panasz hozzám nem érkezett, lánykám barátokat is szerzett, így derült égből villámcsapásként ért a telefon a munkaügyről, hogy a munkaviszonyát megszüntetik. Alázatosan esdekeltem indoklásért, de a válasz annyi volt, hogy próbaidő alatt volt, így nem kell indokolni. Megpendítettem, hogy  ez nekünk nagy segítség volna a továbbiakra nézve, de kategorikus elutasítás várt minden vonalon.

         Féltettem a gyereket: újabb kudarc, újabb törés...  De nem így lett, szomorú volt egy ideig, de most új terveket sző, tartja a kapcsolatot a megszerzett barátokkal, így én is kicsit bizakodóbban várom a jövőt.

        Hátha nem kell többet odatartanom a másik orcámat is. 

         Sokat gondolkodtam, hogyan foglalhatnám össze az érzéseket, amik a szokásos, évenkénti, Németországban élő autista nagyfiam látogatásakor keletkeznek bennem. Néhány évvel válásunk után vitte ki magához az édesapja, miután két öngyilkossági kísérlet után láttuk, hogy ezt itt már nem tudjuk megoldani. Próbáltunk alternatív utakat, emellett  pszichiáter kezelése alatt is állt, gyógyszereket szedett, de hiába.  Pedig- a volt férjem becsületére legyen mondva- rendesen tolta a milliókat a megfelelő ellátást ígérő otthonokat működtető alapítványok számláira- értelmetlenül.

        Pechünkre Asperger-szindrómás a fiunk, másképpen "magasan funkcionáló autista", aki önellátó, de emellett magas szintű szellemi foglalkoztatásra is szüksége van, amit viszont elfogadó és kis létszámú csoportban kellene megvalósítani. De a trend most más: integrálunk. Mivel pedig az autistának túl kaotikus, zavaró ez az állandóan változó világ, hát csillapítjuk az idegrendszere éberségét antipszichotikumokkal, hogy a környezete számára elfogadhatóbb legyen a viselkedése. Ennek persze ára van: elvész a személyiség egy része, egy enervált, motiválatlan robotot kapunk. (Gyógyszerész vagyok, tudom, miről beszélek.) Aki emellett rengeteget alszik, úgyhogy annyival is kevesebb vele a gond. Félreértés ne essék, én hálás vagyok, hogy ilyen előzmények után még mindig velünk van, és megértem az orvost, hogy nem kockáztat, a lehető legnagyobb dózissal kezeli őt.

      Csak hiányzik a gyerekem. És idegesít, hogy az emberek nagy része, akik a gondozói, munkavezetői, a jelentéseikben kifogásolják az "igényességét és motiválatlanságát". Nagy valószínűséggel ők ilyen gyógyszerek mellett a saját mocskukban fetrengenének bambán egy sarokban. Valakinek tájékoztatni kellene őket, hogy kiket is gondoznak. Mert mindemellett azért az én fiam gyorsan és jól megtanult németül, kommunikál, dolgozik, ellátja magát. Okos, és bámulatos dolgokra emlékszik.

      Örülök, amikor a csillapítók homálya mögül kivillan egy mosoly, egy vicc, mint felhők közül a nap. Ilyenkor egy kicsit visszakapom őt.

        Én tudom, hogy a MÁV nem tökéletes, mert minden nap vonattal járok dolgozni 60 km távolságra. De nagyon unom már, hogy olyan emberek, akik soha nem használnak tömegközlekedést, hanem a családonként 3 gépkocsijukkal teszik le az ökológiai lábnyomukat, a MÁV-ot  becsmérlik , és a német vasutat ( Deutsche Bahn) fényezik állandóan, mint valami etalont.

        Már 4 éve minden nyáron megteszek Németországba  egy vonatutat Frankfurtba, és kb 1 hét múlva vissza haza, mert meglátogatom ott élő gyermekemet. Természetesen közvetlen vonat nincs, 2-3 átszállás mindig van a pakliban. Még egyetlen év sem volt, hogy normálisan utazhattunk volna, pedig német és osztrák vonatokkal megyünk. Persze az is lehet, hogy máskor minden rendben megy, csak ha én megjelenek, akkor beindul a " Pink Panther-effektus." Ami pediglen az alábbiak szerint működik:

       Gyerekkorunkban volt egy rajzfilmsorozat, főszereplője a Pink Panther, egy rózsaszínű párduc, akivel- miután nem volt se zseniális, se igazán szerencsés- elég durva kalandok estek meg. Ezek egyike volt, amikor hősünk hosszasan állt az autóút szélén,amelyen semmi forgalom nem volt. Ennek ellenére precízen körülnézett, és mivel továbbra sem mutatkozott jármű, megkezdte az átkelést, ám ahogy a lába a flaszterhez ért, a semmiből megjelent egy kamion, és kilapította szegényt.Lehet, hogy én is így vagyok a német vasúttal? Négy év tapasztalatai alapján azt gondolom, hogy nem ez a helyzet, egyszerűen csak a DB sem tökéletes.

      Az első évben szerintem 3x annyi jegyet eladtak arra a járatra, amennyit a szerelvény elbírt volna. Nem lehetett eljutni a ( mellesleg nem olcsón ) megvett helyünkhöz sem, hiába volt a helyjegy, még az ülések közti folyosókon is annyian álltunk,hogy a kalauz sem tudott közlekedni, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni.  A következő évben valami molyolgatás miatt lekéste a vonat a csatlakozást, pedig több, mint egy óra várakozás lett volna, és így sokkal bonyolultabban tudtunk csak a célunkhoz eljutni. A harmadik év volt eddig a csúcs, belecsöppentünk az évi rendes sztrájkba. ( Ezt a kinn élő rokonaink mondták, minden évben van, menetrendszerűen az iskolai szünetre időzítve.) Az adott állomáson derült ki mindig, hogy indul-e a vonatunk, semmilyen biztos információt nem tudtak adni, és a nemzetközi járatokat sem kímélték. Így esett meg, hogy hajnali 2-től reggel hatig gubbasztottunk Rosenheim egyik peronján, mert az épületeket ott is zárják éjjelre. Augusztus vége lévén éjjel ott 8 fok volt, két lánykámmal próbáltunk összebújni, de így is életünk leghosszabb 4 órája volt az akkori várakozás.

       Az idén is lekéstünk egy csatlakozást, így 1 óra múlva mehettünk csak tovább, és mivel erre a járatra nem volt érvényes helyjegyünk, szobrozhattunk egy kicsit. Frankfurt határában pedig közölték, hogy nem férünk be az állomásra, 20 percet álltunk a susnyásban.Nekünk szerencsére az már a végcél volt, de sokan nagyon dühösek voltak a német utasok közül, akiknek tovább kellett ( volna )  menni. Igen, a szerelvények valóban puccosak, de az árak is sokkal magasabbak, meg egyébként ugyanolyan gáz luxus vonattal lekésni a csatlakozást, ezt tanúsíthatom.

       Summa summárum, a MÁV bizony nem rosszabb a Deutsche Bahn-nál. Tavaly óta egész más szemmel nézem a kicsit leharcolt vagonokat és az igyekvő személyzetet,mert ők ráadásul nem akkora fizetésért késnek, mint német kollégáik.