Sokat gondolkodtam, hogyan foglalhatnám össze az érzéseket, amik a szokásos, évenkénti, Németországban élő autista nagyfiam látogatásakor keletkeznek bennem. Néhány évvel válásunk után vitte ki magához az édesapja, miután két öngyilkossági kísérlet után láttuk, hogy ezt itt már nem tudjuk megoldani. Próbáltunk alternatív utakat, emellett pszichiáter kezelése alatt is állt, gyógyszereket szedett, de hiába. Pedig- a volt férjem becsületére legyen mondva- rendesen tolta a milliókat a megfelelő ellátást ígérő otthonokat működtető alapítványok számláira- értelmetlenül.
Pechünkre Asperger-szindrómás a fiunk, másképpen "magasan funkcionáló autista", aki önellátó, de emellett magas szintű szellemi foglalkoztatásra is szüksége van, amit viszont elfogadó és kis létszámú csoportban kellene megvalósítani. De a trend most más: integrálunk. Mivel pedig az autistának túl kaotikus, zavaró ez az állandóan változó világ, hát csillapítjuk az idegrendszere éberségét antipszichotikumokkal, hogy a környezete számára elfogadhatóbb legyen a viselkedése. Ennek persze ára van: elvész a személyiség egy része, egy enervált, motiválatlan robotot kapunk. (Gyógyszerész vagyok, tudom, miről beszélek.) Aki emellett rengeteget alszik, úgyhogy annyival is kevesebb vele a gond. Félreértés ne essék, én hálás vagyok, hogy ilyen előzmények után még mindig velünk van, és megértem az orvost, hogy nem kockáztat, a lehető legnagyobb dózissal kezeli őt.
Csak hiányzik a gyerekem. És idegesít, hogy az emberek nagy része, akik a gondozói, munkavezetői, a jelentéseikben kifogásolják az "igényességét és motiválatlanságát". Nagy valószínűséggel ők ilyen gyógyszerek mellett a saját mocskukban fetrengenének bambán egy sarokban. Valakinek tájékoztatni kellene őket, hogy kiket is gondoznak. Mert mindemellett azért az én fiam gyorsan és jól megtanult németül, kommunikál, dolgozik, ellátja magát. Okos, és bámulatos dolgokra emlékszik.
Örülök, amikor a csillapítók homálya mögül kivillan egy mosoly, egy vicc, mint felhők közül a nap. Ilyenkor egy kicsit visszakapom őt.
