Nemrég volt az autizmus világnapja. Celebek öltöztek kékbe világszerte, felhívni a figyelmet ezeknek az embereknek a problémájára. És erről ismét eszembe jutott, hogy azokról viszont, akik ilyen emberekkel élnek, akik róluk gondoskodnak, még csak említés sem esik. Pedig igencsak megérdemelnénk mi is, minimum egy beöltözést.   

               Három fiatal felnőtt  aspergeres gyermekem van, ez olyasmi, mint Sheldon Cooperrel ( Agymenők) együtt élni, csak triplán. Vígjátéknak nagyon jó, életformának viszont fölöttébb megterhelő. A 30 éves fiam Németországban él speciális otthonban, két öngyilkossági kísérlete volt,emiatt került otthonba. Az ember azt hinné, hogy ez könnyebben meggyőzhetővé tette, de nem ez történt. Még manapság is gyakran azzal hív, hogy egész éjjel nem aludt, mert nem tudta megszerezni valakinek az aláírását, vagy képét. Nem sztárokról van szó, az utcán is leállít ismeretleneket, és aláírást kér.

                A lányaim 26 évesek, és nekik is vannak "nagy terveik", amikbe én is belekerülök, mint közreműködő, mert próbálok mindent megtenni, hogy jó életük lehessen, legalábbis az én mércém szerint. Ezért tartok el 16 éve egy lovat például, és ezért fogok hamarosan Hágába utazni, hogy segítsek egyiküknek saját magának odakinn feladni egy levelet, hogy kapjon onnan egyet, mert él ott egy énekes, akit kedvel. Ezért kéne megvennünk egy kastélyt, hogy beleférjen a sok teleírt-rajzolt füzet, ezért kell egyre több külső memória a számítógéphez, mert mindent le kell fotózni. Mondjuk, ez már egy kicsit jobb, mert kicsi korukban mindent meg kellett venni, szóval már előbbre vagyunk. :)

                Persze, mindent megpróbálok megtenni, amit csak lehet, mert  ez az autizmus-dolog csak néhány éve lett felkapott, az első 20 évet nagyon megszenvedtük. Kerestük az óvodát, az iskolát, magántanulóként vergődtünk, a gyerekek megélték a kirekesztettséget, mi szülők-gondozók pedig a tehetetlenség  és a gyermekünk sajnálata miatt szorongtunk. És ennek soha nem lesz vége, nekünk mindig fokozottabban kell mellettük állnunk, mert az önállóságukban akadályozottak. Sok mindent megtanulnak, fogékonyak, de a rögtönzés, a rugalmasság nem igazán megy. Segítséget pedig iszonyú nehéz kapni, mert legtöbbször nem vállalják, mondván, ez nem a szakterületük.

                Úgyhogy továbbra is próbálok megfelelni, úgy érzem magam, mint egy marionett, de nagyon kemény fából, mert tudom, hogy nem törhetek össze...